(szépirodalom)
Budapest,Váci út 102.
A katona egy percre megállt a ház kapuja előtt. vizelet- és főzelékszag szivárgott ki az angyalföldi bérkaszárnya kapualjából, s mint az ismerős anyai szó az eszméletbe, egy
pillanat alatt bevette magát a katona orrába és tüdejébe: nagyot nyelt, és elsápadt boldogságában. Leheletnyire ugyanaz a szagvolt, amely hat évvel ezelőtt bocsátotta ki magából, amikor a kapuból kilépve, bevonult századához; sem Ukrajnában,sem később, hadifogsága alatt nem találkozott vele, legföljebb közeli, távoli rokonaival, amelyek épp csak megrebbentették az emlékezetét, de egyik sem az anyanyelvén szólt hozzá.
Ez a szag volt az otthon szaga ez a szag volt a hazája. Szemügyre vette a házat. A kapu és az emelet között, balról az első ablak alatt szabatos szív alakban lerepedezett a sötét-sárga vakolat: ez már az elmúlt hat év sebhelye volt. Megnézte,aztán belépett a kapun. A lépcsőház ugyanolyan volt, mint régen, csak az ablakokból hiányzott az üveg. A lépcsőfokok
kikopott mélyedéseibe a lába úgy talált bele, mint egy betaposott cipőbe, a folyosón az egyik csorba keramitlap is a régi mozdulattal billent meg a talpa alatt. A sarokban a közös árnyékszék sötétzöld ajtaja, mint rendesen, most is félig nyitva állt - a ház megvárta.
üveges konyhaajtón. Belül a szoba ajtaja nem nyílt ki a kopogásra, a konyha sötét maradt. A másodszori kopogásra már tudta, hogy felesége - ha életben maradt - nincs otthon, de azért lelkiismeretességből harmadszorra is bezörgetett. Háta mögött, a folyosó túlsó oldalán kinyílt egy ajtó, a kis rés egy ideig szembenézett a hátával, aztán hirtelen üvegcsörömpöléssel becsukódott. Jobb kéz felől is megelevenedett egy vagy két ablak üveg mögötti nézéssel, balról az első szomszéd ajtaja kinyílt és nyitva maradt.
Az ember megfordult és figyelmesen megnézte a küszöbön ácsorgó gyereket.
Lehet, hogy a fiam, gondolta. Ha Mariska munkába ments beadta Molnárékhoz!
- Hogy hívnak? - kérdezte.
- Molnár Jancsi - mondta a gyerek.
- Biztos?
A gyerek elnevette magát. - Biztos hát! - kiáltotta, s merészen szembenézett a katonával, aki csendesen biccentett, majd maga is elnevette magát. - Kit keres, vitéz úr? - De nem kapott
feleletet, a katona már újra befordult a lépcsőházba, csak a bólingató hátizsákja köszönt el az utána bámuló gyerektől.
Lenn, a házfelügyelőék ajtaja előtt még egyszer meg kellett törölnie verejtékező arcát. Az asszony a tűzhely mögül bámult rá a házmesterek ellenséges, védekező tekintetével, de kintről, az udvarról, a körfolyosókról is már jó néhány leselkedő,falánk szem szúrt a hátába. Levette sapkáját, hátizsákját nekitámasztotta a falnak.
- Nem ismer meg, Ruff néni ? - kérdezte.
Az asszony leengedte a karját.
- Nem tudok bemenni a lakásba - folytatta a katona csöndesen -, a feleségem, úgy látszik, nincs otthon. Magának van kulcsa, engedjen be
Figyelmesen nézte az asszony sovány, mozgékony arcát:ez az arc a meghökkenés, a döbbenet, a káröröm és a részvétegymásba átjátszó gyors változataival mint egy történelmi körkép, egy perc alatt elmondta mindazt, ami az elmúlt hat év alatt távollétében az otthonában történt. Elfordította a fejét:nem tőle akarja megtudni. - Legyen szíves, nyissa ki! - ismételte meg ridegebben.
- Hát maga él, Juhász úr? - nyílt ki az asszony sápadt, foghíjas szája. - Mi már azt hittük . . .
- Hadifogságból jövök - mondta az ember. - Nem írtam meg a debreceni gyűjtőtáborból, mert a feleségemtől már két ..., éve nem kaptam levelet. Adja ide a kulcsot!
De az asszony időközben már határozott sajnálkozással ingatta a fejét. - Nincs kulcsom, Juhász úr! - mondta egy árnyalattal részvétteljesebben, mint ahogy a felelethez illett volna. A katona rögtön elértette. A feleségem tehát él, gondolta. S a fiam?
- A lakás még az én nevemen van? - kérdezte elfordított fejjel, mert nem akart tovább olvasni. - Hát hogyne volna . . .igen ! - bólintott az asszony. - Üljön le, Juhász úr . . .
A lépcsőn felmenet a halántéka kalapálni kezdett s a torka kiszáradt. De mire a lakásajtó elé ért, a hirtelen düh már visszahúzódott az idegei alá, s már csak az izmaiban vesztegelt belőle
annyi, hogy az ajtót - anélkül, hogy a hátizsákot levetette volna- vállának egyetlen lökésével benyomhatta. A folyosói ablakokban a gyorsan visszahúzódó arcok, alighogy az ajtó becsukódott mögötte, újra kikívánkoztak a csendes őszi reggel fényébe, itt is, ott is kicsapódott egy ajtó, egy asszony ijedten hátra-hátranézegetve, átperdült a szemközti lakásba. Lenn a házfelügyelőné keresztet vetett, aztán begyújtott a tűzhelybe a reggeli kávé alá.
szemügyre. A bútorai mind megmaradtak, még meg is szaporodtak egy zöldposztós tölgyfa íróasztallal, mely a szekrény és az ablak közé állt fel, párkányán egy idegen férfi bajuszos
arcképével. A fal mellé állított széken egy kopott férfikabát lógott; a katona csak a szemével nyúlt hozzá: nem a sajátja volt. Egy bajuszkefében is megbotlott a tekintete, egy pipában
s a sarokban egy földön heverő piszkos harisnyában. De az idegen tárgyak bűzös leheleténél élesebben csapta arcul az, ami a hiány réseiből fújt feléje pokoli szagával. Feltépte a szekrényajtót: a szekrényben sem volt nyoma semmiféle gyermekholminak. A konyhaszekrényben sem, a fiókokban sem.
Visszament a szobába, az íróasztalhoz, kezébe vette a bajuszos férfi fényképét és szétnyomta. Az ujjait felsebezte a képkeretből kinyomuló szögekkel, a vére is eleredt, de nem vette
észre. Levetette hátizsákját, a falnak támasztotta, s leült egy székre. A lakásnak más szaga is volt, mint amikor ő élt itt az asszonnyal.
Ha most szembekerül vele s a szeretőjével, úgy érezte, agyonverné őket; ültében kiegyenesítette derekát, s hangosan dadogott a dühtől. De amikor egy óra múlva felállt a székről,már lecsillapodott. Kiment a konyhába, begyújtott a tűzhelybe, s feltett egy fazék vizet. A repedezett zománcú, nagy, kék lavór a régi helyén volt, a zsámoly mögött, öblével a falnak támasztva. Ettől újra arcába szökött a vér; a lavór szemérmetlenül felkínálta neki felesége rácsukódó kezét s mögötte a lehajló derekát, ahogy ismerős mozdulattal az idegen férfi számára emeli fel a zsámolyra. A szappantartó is a régi helyén volt, a konyhaszekrény tetején, az összehajtogatott, kissé nedves törülköző alatt. Mögötte a borotválkozótükre; ugyan-
olyan maszatosan, a ráfröccsent szappanhab homályos foltjaival, mint az ő idejében. A tűzhelyen egymás mellett két doboz gyufa, az egyikben az elhasznált szálak, mint azelőtt is. Az asszony megőrizte a maga kis világát, amelyből ő kilépett, s mást engedett a helyébe.
Beállt a lavórba, végigmosdott, azután az idegen férfi borotvájával lehúzta a szakállát. Mozdulatai lassanként elcsendesedtek, visszataláltak arra a pályára, amelyen évek óta haladtak a láger egyhangú, lassú ütemére. Fehérneműt váltott a hátizsákjából, megevett egy karéj kenyeret s egy almát, az ablakból egy ideig elnézegette a szűk külvárosi utca gyér forgalmát,aztán keze fejével megtörölte a száját, s a szekrény elé lépett. Tiszta ember, gondolta, mialatt az idegen férfi holmiját kirakta a szekrényből, s becsomagolta a szekrény tetején talált kopott,barna kofferba. Két rend ruha lógott a szekrényben, egy nyári vászon meg egy fekete, alattuk egy tisztán tartott sötétbarna félcipő. Nem nyúlt a zsebekbe, a fiókokból is vizsgálatlanul rakta ki, ami idegen holminak látszott. A szeme olykor a konyhaajtó üvegére tévedt, de csak a behulló őszi napfényt szűrte le róla, amelyet ritkán lyuggatott át egy-egy előtte elsiető árnyék. Délfelé megszaporodtak az árnyékok, de minthogy az asszony nem jött haza ebédet főzni,alighanem estig kell várnia, míg találkozhatik velük. Rakosgatás közben a gyereke üres helye mellett még két résre bukkant, amelyeken át leláthatott az elsüllyedt múlt huzatos alvilágába; egy négyszögletes foltra a tapétában az ágyak fölött, amely elől leakasztották szüleinek lakodalmi fényképét s egy
nefelejcsmintával díszített, rózsaszínű dobozra, melyben a felesége a szerelmes leveleit őrizte - s mely most üres volt. A hadifogságból küldött leveleit sem találta. De azért a délután csak eltelt. Megjavította a konyhában a csorgó vízcsapot: egy szakadt cipője talpából vágott ki hozzá új tömítést, megigazította a konyhaajtó kiugrasztott zárát s megszögelte az egyik laza lábú széket. Épp elkészült vele,amikor a konyhaajtó kinyílt. Elsőnek az asszony lépett be,
mögötte a szeretője. A mozdulataikból látszott, hogy már tudnak a hazaérkeztéről.
- Maga várjon itt künn - mondta az embernek -, előbb négyszemközt akarok beszélni a feleségemmel. - A mellénél fogva kitolta az ellenkező férfit a folyosóra, az asszony kezéből kivette a kulcsot, s lezárta az ajtót. - Ne féljen, nem bántom Mariskát - szólt ki az emberhez, s a hangja oly nyugodt volt, hogy maga is meglepődött. - Várjon, amíg be nem hívom!
Az asszony megöregedett: a fia halálát viselte arcvonásain. A mögötte kopogó léptei is mintha lomhábbak lettek volna,a szeme riadt fényekkel telt meg, amikor a katona megfordult,
s az arcába nézett, csak a karcsú dereka állt még éppoly egyenesen, mint leánykorában.
- Ülj le! - mondta a katona ügyefogyottan. Olyan csend volt a szobában, hogy a Váci útról
behallatszott a villamosok csengetése. - Ülj le. Munkából jössz?
- Igen - mondta az asszony.
A katona bólintott. - Ne félj, nem bántalak - dünnyögte -, csak beszélni akarnék veled, aztán elengedlek. A gyerek?
- Meghalt - mondta az asszony.
- Mikor?
- Ostrom alatt, negyvennégyben.
- Tudom, hogy az ostrom negyvennégyben volt – mondta a katona -, a lágerben bemondták. - Azért álltál össze ezzel a bajuszossal, mert a gyerek meghalt?
Az asszony nem felelt.
- Az anyám? - kérdezte a katona egy idő múlva.
- Az is - mondta az asszony. - Az enyéim közül pedig csak a ceglédi húgom él, mert a bátyám is elesett Ukrajnában.
Mindketten hallgattak.
- Értem-mondta a katona kisvártatva. - De azért azt a képet nem kellett volna leakasztani a falról . . . Az akarta?
Az asszony szótlanul bólintott.
- Féltékeny volt? - kérdezte a katona, s hangja alig észrevehetően kiöblösödött. - Milyen ember?
- Jó ember - mondta az asszony. - Nem szólhatok rá semmit.
A katona bólintott. Nemigen változott ez meg, gondolta,
csak mintha lassabban beszélne. De a foga még éppoly fehér! - Hol dolgozol? - kérdezte. - Textilgyárban? Melyikben? A Kispestiben? Ott ismerted meg?
- Nem - mondta az asszony. - Az adószámvevőségen hivatalnokoskodik az öt kerületben. Kibombázták a lakásából, a felesége meghalt, s kiadtam neki a szobát, én meg a konyhába
mentem.
- Mióta vagytok együtt? - kérdezte a katona.
Az asszony elgondolkozott. - Két éve - mondta. - Azóta, hogy nem írtam neked. Ez is rendjén volt; akkor lett volna csalás, ha ír. Az asszony beszéde olyan áttekinthető s nyugalmas volt, mint egy nyári rét, nem lehetett eltévedni benne. A katona csendesen nézte az arcát, már nem vette észre a póklábakat sem a szeme aljában.
- Nem bírtál egyedül maradni? - kérdezte. - Igaz, nehéz sorod volt.
Az asszony vállat vont. - Nem volt nehezebb, mint neked - felelte lassan, s elpirult -, csak nem bírtam. De arra vigyáztam - tette hozzá halkan, és elpirult -, hogy gyerekem ne legyen tőle.
A katona megfordult, s az ablakhoz lépett, ott törülte meg a szemét.
- A Posnanszky gyár megmaradt? - kérdezte.
- Meg.
- Dolgozik?
- Igen.
- Akkor visszamehetek - mondta a katona. - Tizennégy évig dolgoztam náluk.
Mondanivalójuk nem volt már, csak egy: ha az elmondatik, akkor majd beszélgethetnek tovább. - Visszajössz hozzám? - kérdezte a katona, s a széles háta a szürke flanell ingben úgy
nézett az asszonyra, mintha az arca volna.
- Igen - felelte ez egyszerűen.
Megint csend lett, temetés és teremtés kettős csendje. A katona megfordult, megfogta az idegen barna kofferét, kiment a szobából.
- Ne jöjjön ide többé - mondta a folyosón várakozó embernek -, fölösleges! Ha maradt még itt holmija, holnap beviszem a hivatalába. Mariskának már nincs szüksége magára.
Bezárta az ajtót és visszament a szobába. Az asszony a hátizsákja fölé hajolva a holmiját rakosgatta. A katona egy ideig szótlanul elnézte, azután leült melléje a régi székre.
- Milyen világ van itt? - kérdezte.